Fóliázott szívek

A világ egyik legcsodálatosabb találmánya a GPS. Eligazít a világ összes útján, csak annyit kell megadnunk neki, hová akarunk menni. De olyan eszköz nem kapható, ami a bennünk lévő labirintusból lépésről lépésre kivezetne. Minden pillanatban döntenünk kell valamiről, akkor is, amikor ennek nem vagyunk tudatában, és a döntésünk nyomán újabb döntéshelyzetbe kerülünk. Ez még akkor is így működik, ha gyümölcslevest főzünk. De mennyivel bonyolultabb eligazodni az életben, ha a viszonzatlan szerelem démonjaival küzdünk, vagy amikor szavakat keresünk ahhoz, hogy elmondjuk, mit élünk át, ha a gyerekünk felnőttebben viselkedik, mint mi magunk.

Karacs Andrea verseiben az intimitás különböző helyszínein és helyzeteiben találja magát az olvasó. Egy parkban, a munkahelyen, otthon, vagy szakítás, utazás közben keresi a nyelvet és a hangot, amelyeken elmondhatók azélet apró, de sok mindenről árulkodó vagy szinte kibírhatatlan szenvedései.

Versek a kötetből

Ölelésed, mint a Napé

Úgy törnek meg a fénysugarak, mintha repülő
ment volna keresztül a Napon, kondenzcsík-karokat
rajzolva neki. Ez most saját készítésű, nem ingyenesen
letölthető Stock-fotó, amilyet reggelente küldesz úgy
húszunknak. Ha több mint tizenegyen reagálunk,
magabiztosabban mész be a munkahelyedre, amikor
legalább öten szívecskét is küldünk, másképp
mosolyogsz a recepciós lányra, és három csókmatricára
van szükséged ahhoz, hogy a kávéfőzőgépnél flörtölj
a melletted álló kolléganőddel. Azért vannak a képen
a Napnak karjai, hogy a fény tudjon ölelni, válaszolom,
amitől másképp mosolygok a biztonsági őrre, amikor
ebédszünetben lemegyek sétálni. Nem várok választ,
tudom, a szavak olykor túl intimek, délután fréziák
érkeznek, három szál, rózsaszín, sárga és lila, továbbított
üzenet, jelenik meg, amint a képre kattintok. Jó lenne úgy
megélni, virágokat kaptam, és öleléseidről álmodozni, de
inkább a Nap karjaiba képzelem magamat, mert neki
jobban elhiszem, csak engem szeretne átmelegíteni.

csak adják már az ágyam

most elindulnék
hajnal fél háromkor
a Balassa utcába
kinyitnám az óriási ajtót
nehezen mozdulna
két kézzel is nyomnám
köszönnék az éjjeli portásnak
érdeklődnék a doktor úrról
azt felelné pont ő ügyel
felmennék a másodikra
nővérek szobája
azt mondanám jöttem
a fejemet mutatnám
itt ütöttem itt téptem
türelmet kérnének
várnék néhány órát
ott bent köztük ülnék
kérdezgetnék nem fájt
meg is simogatnák
végre megérkezne
fehér köpenyében
meséljen mi történt
szeretek egy férfit
nem értené csak ennyi
de én mosolyognék
nem úgy hanem régről
mielőtt meghaltam
fejét kezébe temetné
magyarázta egyszer
hogy aura az nincsen
mondom nézzük meg
a fény mitől múlt el
régi kórlapok közt
együtt keresgetnénk
próbáljuk meg
bólintanék rendben
csak adják már az ágyam