A hely / Egy asszony [előrendelhető]

A friss Nobel-díjas Annie Ernaux két kisregénye olvasható ebben a kötetben. A két írás a szerzőtől megszokott szikár, pontos és kíméletlenül őszinte mondatokban beszéli el egy férfi és egy nő - Ernaux édesapja és édesanyja - életét.

A hely, amellyel az írónő első nagy irodalmi sikerét aratta, az apáról szól, aki nincstelen, iskolázatlan családból származott, de hihetetlen fegyelemmel és szorgalommal egy szatócsüzlet-kávézó tulajdonosává küzdötte fel magát a normandiai kisvárosban. A viszonylagos anyagi biztonság megszerzése mellett azonban nem marad idő a műveltség elsajátítására, ami folyamatos szégyenérzettel tölti el - miközben a középiskolai tanárrá, majd párizsi íróvá váló lánya árulónak érzi magát.

Az Egy asszony Ernaux édesanyjának életét beszéli el, nem sokkal azután, hogy Alzheimer-kórban, emlékezetét és szellemi-fizikai képességeit fokozatosan elveszítve meghalt. Ernaux két kisregénye a család felemelkedéséért küzdő szülők életén kívül a szülő-gyermek kapcsolat összetettségéről - szeretetről, gyűlöletről, összetartozásról, bűntudatról -, a szülők halála utáni talajvesztésről és a társadalmi felemelkedés megaláztatásairól is szól.

Részlet

Anyám hétfőn, április 7-én halt meg a pontoise-i kórház elfekvő osztályán, két éve helyeztem el ott. Az ápoló, aki telefonált, azt mondta: „Édesanyja ma délelőtt, a reggeli után elhunyt.” Tíz óra lehetett.

Szobája ajtaját most először találtam zárva. Már megmosdatták, állát felkötötték egy fehér kendővel, amely a szája és a szeme körül összeráncolta a bőrét. Vállig érő lepedő takarta, a kezét is elrejtve. Olyan volt, mint egy kicsi múmia. Az ágyról még nem vették le a védő oldalrácsot. Rá akartam adni azt a fehér csipkés hálóinget, amelyet még valamikor a temetésére vett. Az ápoló azt mondta, hogy majd az egyik nővér, és azt a feszületet is a mellére helyezi, amelyet anyám az éjjeliszekrénye fiókjában őrzött. A feszületről hiányzott a bronzkrisztust tartó két szeg. Az ápoló nem volt biztos abban, hogy talál-e másikat. A dolognak nem volt jelentősége, azt kértem, mindenképp tegyék oda a feszületet. A gurulóasztalon még ott volt az aranyesőcsokor, amelyet előző nap hoztam neki. Az ápoló azt tanácsolta, hogy menjek le most mindjárt a kórházi irodába. Addig leltárba veszik anyám holmiját. Alig volt már valamije, egy kosztüm, egy kék nyári cipő, egy villanyborotva. Ordítani kezdett egy nő, ugyanaz már hónapok óta. Nem értettem, hogyan élhet még, amikor anyám halott.

Az irodában egy nő megkérdezte, mit óhajtok.

„Anyám ma reggel meghalt. – A kórházban vagy az elfekvőben? A neve?” Rápillantott egy listára, és halványan elmosolyodott, tudott már róla. Megkereste anyám dossziéját, föltett néhány kérdést, hol született, mi volt az utolsó lakcíme, mielőtt az elfekvőbe került. Ezek az adatok nyilván ott szerepeltek a doszsziéban.

Fenn a szobában az éjjeliszekrényre tették anyám holmiját egy áttetsző zsákban. Az ápoló odaadta a leltári listát, írjam alá. Nem akartam elvinni a kórházi holmiját, csak azt a szobrocskát tettem el, amelyet apámmal együtt vett egy lisieux-i zarándoklaton, meg egy apró savoyai kéményseprőt, Annecyból való emléket. Most, hogy itt voltam, átvihették már anyámat a kórház halottasházába, nem kellett megvárni a halál beállta utáni előírásos két órát.

Kifelé menet a személyzeti helyiség üvegfala mögött megpillantottam azt az asszonyt, aki anyámmal lakott egy szobában. Ott ült, táskájával az ölében, váratták, míg anyámat át nem viszik a hullaházba.

Volt férjem elkísért a temetkezési vállalkozóhoz. A kirakatban művirágok, bent karosszékek, alacsony asztalka, rajta képeslapok. Egy alkalmazott bevezetett az irodájába, megkérdezte, mikor történt a haláleset, hol akarjuk eltemetni az elhunytat, lesz-e mise vagy sem. Mindent fölírt egy nagy alakú kartonra, s időnként beütött néhány számot a számológépén. Majd bevitt egy ablaktalan, sötét szobába, lámpát gyújtott. Tucatnyi koporsó állt ott a falnak támasztva. Csak annyit mondott: „Minden ár forgalmi adóval értendő.” Három koporsó nyitva volt, hogy a bélés színét is meg lehessen választani. Tölgyfát választottam, az volt a kedvenc fája, ha új bútort vett, mindig megkérdezte, tölgyfa-e. Volt férjem azt mondta, hogy bevonatnak a halvány rózsaszínt válasszuk. Büszke volt, szinte boldog, hogy eszébe jutott, anyám szívesen viselt ilyen színű blúzokat. Kitöltöttem egy csekket. Mindent vállaltak, kivéve a virágokat. Délben értem haza, volt férjemmel ittunk egy pohárka portóit. Kezdett fájni a fejem meg a gyomrom.

Öt óra felé betelefonáltam a kórházba, érdeklődtem, megnézhetjük-e, én meg a két fiam, anyámat a hullaházban. A központos azt felelte, hogy elkéstem, a hullaház fél ötkor bezárt. Kocsiba ültem, hétfőn is nyitva tartó virágüzletet kerestem az új negyedben, a kórház közelében. Fehér liliomra gondoltam, de a virágárus lebeszélt, azt csak gyerekeknek, esetleg fiatal lányoknak szokták.

Fordította: Szávai János