A hegyek éneke

Az epikus és líraian szép A hegyek éneke a Tran család több generációt átfogó történetét meséli el, háttérben a vietnámiháborúval.

Tran Dieu Lan 1920-ban született, a földreform idején hat gyermekével együtt menekülni kényszerült a családi farmról, amikor északon a kommunista kormány került hatalomra. Évekkel később Hanoiban fiatal lányunokája, Huong akkor válik nagykorúvá, amikor szülei és nagybátyjai elindulnak a Ho-Si-Min ösvényen, hogy egy olyan konfliktusban harcoljanak, amely nemcsak szeretett hazájukat, hanem családjukat is szétszakította.
Az izgalmas, megragadó, Vietnám nyelvével és hagyományaival átszőtt A hegyek éneke a vietnámi nép szemszögéből eleveníti fel, milyen árat követelt a háború, miközben bemutatja a szeretet és remény valódi erejét.

Részlet a könyvből:

Én a bejárat körül repkedő pillangókat figyeltem. Szerettem volna mindent felfedezni. Láttam, hogy a falusi gyerekek ruhátlanul fürdenek a tóban, vízibivalyok hátán járják be az iszapos földeket, fára másznak, hogy madárfészkeket keressenek. Szerettem volna megkérni nagymamát, hogy engedjen el velük, de olyan aggodalmasan nézet rám, hogy szó nélkül bólintottam.
Berendezkedtünk ideiglenes otthonunkba, nagymama rizst és némi pénzt adott Tung asszonynak, és segítettünk elkészíteni az ételt, zöldséget szedtünk a kertből, elmosogattunk. - Micsoda segítség vagy - mondta Tung asszony, ettől úgy éreztem, mintha picivel magasabb lennék. Az otthonuk különbözött a mienktől, mégis volt, amiben hasonlított a hanoi lakásunkra, itt is fekete papírral ragasztották le az ablakokat, hogy az amerikai bombázók éjjel az életnek semmi jelét ne láthassák.
Nagymama kecses volt, amikor a falu templomudvarán tanított, a diákok a döngölt földön kuporogtak, az arcuk ragyogott. Az óra addig nem ért véget, amíg meg nem tanította nekik az egyik dalát.
- A háború lerombolhatta az otthonainkat, de nem pusztíthatja el a lelkünket - mondta nagymama. A diákja és én is énekelni kezdünk, olyan erővel és hangosan, hogy berekedtünk, a hangunk a közeli rizsföldeken velünk brekegő békák vartyogására hasonlított.
A Déli föld és erdők 1945-ben játszódik és nagyon izgalmasan kezdődik. Lelki szemeim előtt a Dél nagyon buja, az emberek boldogok és nagylelkűek. Kígyót és szarvast ettek, krokodilokra vadásztak, és mézet gyűjtöttek a sűrű mangrove-erdőkben. Aláhúztam a bonyolult szavakat és az egzotikus déli kifejezéseket, nagymama pedig amikor csak ideje engedte, elmagyarázta őket. Együtt sírtam An-nal, aki elvesztette a szüleit, amikor elmenekültek a kegyetlen francia katonák elől. Azon tűnődtem, miért szállják meg állandóan idegen hadseregek az országunkat. Először a kínaiak, azután a mongolok, a franciák, a japánok, most pedig az amerikai imperialisták.
Miközben képzeletben délre menekültem, a bombák Hanoira - a mi északunk szívére - hullottak. Amikor megkongatták a gongot, akár nappal, akár éjjel, nagymama kézen fogott, és húzott a hegy felé. Harminc percig tartott, mire felmásztunk, és soha nem engedett megpihenni. Mire elértük a barlangot hatalmas fémmadarak dübörögtek el mellettünk. Szorosan nagymamába kapaszkodtam, hálás voltam a barlangért, ugyanakkor gyűlöltem is: innen néztem, ahogy a városomat elnyelik a lángok.