A bargai toronyóra [antikvár]

Pascoli-nekem Giovanni Pascoli (1855-1912) volt az első olasz költő, akit hajdan elkezdtem fordítani. S hogy miért szerettem meg, első látásra? A zene volt az oka mindennek. Az operaszeretet terelt az olasz szakra, ahová elég kalandos úton kerültem be. Ott fedeztem fel az olasz líra jeleseit. Addig - már általános iskolás koromban is - leginkább orosz költőket fordítottam, elsősorban Puskint. Talán azért, mert igazat adtam Csajkovszkijnak, aki így vélekedett róla: „Puskin a tehetség erejével a költészet szűk szféráiból áttört a zene végtelen területére. Függetlenül attól a lényegtől, amit a versforma kifejt, magában a versben, a hangok egymásutánjában van valami, ami a lélek mélyébe hatol. Ez a valami nem más, mint a zene." Nos, amikor olasz szakos bölcsészgólyaként - kurta időn belül akarván behozni a mérhetetlen restanciát - szinte habzsoltam az itáliai lírikusok műveit, Pascoli költeményei gyakorolták rám a legnagyobb hatást. Talán mert nála a „hangok egymásutánjában" volt valami, ami a „lélek mélyébe" hatolt. És ez a valami nem volt más, mint a zene. Amikor a La cavalla storna című verset elkezdtem olvasni, nem csupán a szép képek gyönyörködtettek, nem csupán a már-már drámai feszültség nyűgözött le, hanem a muzsika is, amely a verssorokból kihallatszott. Már a második strófában, ahol abrakoló lovakról tudósít a költő, a jó érzékkel adagolt „r" hangzók jóvoltából szinte hallani lehetett, hogy a foguk között ropog a zab: / cavalli normanni alle lorposte /frangean la biada con rumor di croste. A Festa lontana harangjai is megszólaltak bennem. A kisharang az „i" hangzók túltengésével csilingel: Un piccolo infinito scampanio. Aztán a második strófában megkondul a nagyharang is, mély hangrendűvé válik a költemény és m wm í I . . Í '/ ¦ ;'ii:li ' 'f -v'v :.^ • ? • /! .(; • ¦ i l! ' < >' l . ¦ ' ' ¦. ^ . , t í M ' . t ¦ ní.i;! i.:!q A