Mindannyian szomjazunk [antikvár]

Ugorj fejest az alkalomba! Fohász a jövőhöz: „Segítsétek szegény Leventét Jegyzetem kedvére teremjék." Előző - a 12. - kötetem (A halhatatlanság nyomvonala, 2005.) első fele túlnyomórészt (hetvennégyből hatvan) olyan kamasz- és ifjúkori versből állt, melyet korábbi köteteim nem tartalmaztak. A megjelentekből tizennégyet pedig éppen azért illesztettem közéjük, hogy (miként azt tavalyi könyvemben megfogalmaztam:) „ismerősként segítsék fémjelzéséhez a verset és olvasóját." Második felébe viszont zömmel olyan 2000-2005 között született vers került, mely bár a hetedik évtizedemből való, számára még nem jutott hely életműsorozatomban. Olvasóm a 13- kötetet tartja kezében. Benne ismét adósságaimból kell törlesztenem, csak más évjáratok (egymástól is igen markánsan elkülönülő, önmagában kikerekedő) versterméséből válogatva. Amilyen az 1949 májusa és 1956. október 28-a közötti börtöneimben termett verseké; vagy az ettől meredeken eltérő díszletek között lezajlott másik - nagyjából ugyanannyi évig tartó színtéré - első házasságomé. A kettő egyazon mondatban említése önmagában meghökkentő lehet - nem is cinizmusból kerítek itt sort rá, hanem éppen azért, hogy tanuljuk meg ügyesebben megkülönböztetni az olyan fontosat, mint a költészet, az annyira lényegtelentől, mint azok a körülmények (azok a „díszletek"), amelyek létrejöttekor körülvették. A költő holt-tengeri sóval dúsított fürdővizű kádjában is a Szahara sivatagi „fehér férge" - ha képzeli. Amint tudjuk, Dsebel Sándor etióp költő mondta: „mint a vén disznó bele, / csupa fehér féreggel van tele". Vagy ahogy a másik etiópnak madárház-kalickadrótja: börtönrácsozata - ám drótköze: lóversenypálya-bejárója; lejtakna rézsűje vissza, a szabadságba. Csak szárnyán múlik. Ahogy egy sziklában furatok vannak fenntartva a tengerlocsogásnak és szimfóniának, és a nyárspolgári vaskalapon - ha akarja! - átdugja ujját az isten (tudjuk, az Isten ujja), s a lágy szürkeállományban addig turkál (ó, ember, pontosabban bárminő lézerszikénél!), amíg csak képmása nem aktivizálódik, és rezzenéstelenül kitisztul odabenn. Lám, ugyanígy Vácon, börtöne közepén egy P. J. nevű úr (aki később majd nem fegyenc, hanem a thai császár udvari festője) beleszeret a fegyőrök konyhájának rembrandti gömbölyűségű, lobbanékony madonnájába; míg csupán alig néhány napja az MZ-ház1 celláiból kimenekített - tanulatlan - festősegédje: beleszeret a konyhalányba, Narcisszába. (23.p. - 25.p.) Mivel a festők műhelyzárkája a nagyosztály2 eldugott szegletében, a konyha raktárának tőszomszédságában kapott helyet, továbbá mert a műhelyajtó egyébként szabvány kutyái3 egész nap dologtalan szunyókáltak, lévén az