Bátyám könnyei [antikvár]

Lógni a semmiben. Ehliez hasonló érzés róni az utakat egy világban, ahol nincs helyem. Nem tudom, hová tartok, és nincs hová visszamennem. Mindig is céltalan és kitaszított voltam. Éltem az életem, sodródtam egy veszélyes, hullámokon hánykolódó kis hajón, nem tudva, hol fogok kikötni. De legalább mindig volt egy ház, ahová hazatérhettem, és valaki, aki ha kötelességből is, de biztosított mindent, hogy beilleszkedjem a világba. Végül azonban mindegyikük eltaszított magától. Szüleim kezdték. Lemondtak rólam rögtön születésem után. Aztán az árvaház lökött oda az első nőnek, aki magára vállalt. Nem számított, hogy se szíve, se józan esze nincs. Végül a nő is elhagyott, akit jobb híján anyámnak hívok, bár a teremtő pontosabb megszólítás lenne. Halálával magamra hagyott a világban, ahol nem találtam többé a helyem. Még annyira se, mint előtte. Nem voltam már ember. Anyám kísérleteknek vetett alá, természetfeletti lények génjeivel megváltoztatott. Erőt adott nekem, új képességeket, célt és egy családot. Tizenhét hozzám hasonlót hozott létre, nincstelen, árva gyerekekből, hogy ha eljön az ideje, legyőzzük az első kilenc teremtményét, akiket hárpiáknak nevezünk. Ez volt a cél, ami a szemünk előtt lebegett, ők voltak azok, akiktől egész életünkben rettegtünk, de amikor eljött az ideje, legyőztük őket. Nem teljesen, és nem úgy, ahogy anyánk elképzelte, de győztünk. Ezzel együtt pedig mindenünket elvesztettük. Otthon és cél nélkül maradtunk magunkra, olyan sebekkel legbelül, amik talán soha nem fognak beforrni. Legalább itt vagyunk egymásnak. Ez a legtöbb, amit elmondhatunk magunkról. Többek vagyunk egyszerű barátoknál, már-már családnak számítunk. Egymásba kapaszkodva próbálunk nem belefulladni fájdalmunkba, túllendülni mindazon, amin keresztülmentünk. De reményünk is fogytán van. Fogalmunk sincs, mihez kellene kezdenünk, csak a következő lépést látjuk, és az odáig vezető utat.