Második Magyar Köztársaság [antikvár]

Van, aki bírja ezt a szakmát. És van, aki nem. Ugyan csak tizenöt éve vagyok detektív, de annyi kollegám ment tönkre annyiféleképpen, hogy enciklopédiába lehetne gyűjteni. Alkohol, drogok, öngyilkosság, depresszió, kiégés - ezek a leggyakoribbak. De láttam már olyan kollegát, akiből minden tartás, minden erő eltűnt, és negyvenévesen olyan volt, mint egy lufi, amint parányi székeket farigcsált egy babaházakat gyártó vállalatnak. Láttam istenhez (hithez?, valláshoz?, egyházhoz?) megtérő főfelügyelőt, aki zokogva térdelt az oltár előtt. Láttam kollegát, aki ugyanilyen vörösre sírt szemmel jött ki a diligyógyásztól. Volt kolléga, aki elment birkát tartani az Alföldre, és ha embert látott közeledni, akkor élesre töltötte fegyverét. Nem egy és nem két kiváló, sőt több mint kiváló detektív hagyta ott a rendőrséget, és ment el a Szabadkikötőbe vagy Ferihegyre a biztonsági szolgálathoz. Makkai őrmester leszerelése után Pestről Bécsbe költözött, ahol - ezt a saját szememmel láttam - nőként éli életét, és magyarul sem hajlandó megszólalni. Gyilkossági ügyekben nyomozva az emberfajtája legrosszabb arcát látja. Ocsmány, undorító arcot, amelyről nem lehet nem tudomást venni.