Levelek nélkül [antikvár]

A golyóstollak idegesen surrogtak a lapokon, volt, amelyiknek a hegyével kopogtatták a papírt, egy másiknak a nyomógombját kattogtatta feszülten valaki, olykor sug-dolózások óvatos foszlányait lehetett hallani, egy-egy elfojtott köhögést, lemondó sóhajt, ám mindez együttvéve mégiscsak valamiféle csendként telepedett a teremre. Tökéletlen, felfeslő, zaklatott csendként, amelynek több köze volt az élet eleven zajongásához, mint a hibátlan hallgatás embertelen tökéletességéhez. Legalábbis ez járt Koroknai fejében, miközben végigsétált a padok között. A tanár a szeme sarkából odapillantott egyik-másik dolgozatra, de közben ügyelt rá, hogy ne nézzen semelyikre túl sokáig, a diákoknak pedig véletlenül se hagyjon esélyt arra, hogy segítségért rimánkodó tekintetük találkozhasson az övével. Tudta, hogy a verselemzéstől szenvednek a legjobban, éppen ezért viszonylag sok verselemzést kért tőlük. Nem mintha azt akarta volna, hogy őt vagy a tantárgyát meggyűlöljék a gyerekek, csak hát arra gondolt, ha már veszítenivalója nemigen van, legalább kísérletezzen kicsit, hátha az erősebb ellenállással szembeszegülő mozgás a végén nagyobb haladásnak fog majd tűnni. Azt, hogy ne lenne veszítenivalója, persze csak magában fogalmazta meg így, bár néha elképzelte, mit szólnának ahhoz a kollégái, ha egy értekezleten felállva erről kezdene beszélni nekik, vagy milyen arcot