A tékozló apa [antikvár]

Vastag, fehér hótakaró borítja az egész határt. A langyos ősz után hirtelen köszöntött be a decemberi hideg-tél és tartotta is magát, esze ágában sem volt engedni heteken keresztül. Ha néhanapján ki is sütött a nap egy-egy rövid időre, semmi meleget nem adott. A csípős, hideg szél annál többször söpört végig a havon, élesen vijjogva és mindent megdermesztve, a házába vagy a vackába kergetve embert és állatot. Régen nem hallik már a dalos madár kora reggeli vidám éneke. Fecske csicsergése, sárgarigó füttye régen feledésbe merült már. Olyan a föld, olyan az egész határ, mintha egy nagy-nagy fehér, puha szőnyeg borítaná. Ameddig a szem' ellát, a nagy egyforma fehérséget csak itt-ott zavarja meg egy-egy öreg tanya verdett falaival, düledező, füstös kéményével. Némelyik fölé védelmezően hajlik az alföld jellegzetes fája, egy-egy karcsú, levéltelen akác. A megvastagodott szalmakazlak oldalán pihen meg az utas szeme, ha van egyáltalán valaki, aki útra mer kelni ilyen időben. Görbe kútágasok meredeznek bele a pusztaságba, legtöbbnek a gémje is az ég felé mutat, jelezvén, hogy abban a tanyában senki emberfia nem tartózkodik. Csend uralkodik mindenfelé. Havas, téli, délutáni csend. Még a szél is alig-alig lebben, mert megunta már a több napja tartó száguldozást. Egy kis szünetet tart. A nap úgy elbújt, hogy már napok óta nem láthatta senki. Komor ólomszürke fellegek lógnak a levegőben. Olyan terhesnek látszanak, mintha egyik a másik után le akarna szakadni. Vagy talán mind egyszerre? Ki tudja? Mintha a halál suhant volna el a táj felett és megdermesztett volna mindent. Alszik a föld, alszik az egész vidék, ember sehol sem mozdul.