A borostyán őrzője [antikvár]

1919A hótaposóm annyira elnyűtt volt, hogy az egyenetlen hegyi ösvényt borító jégrétegen járva a hidegtől elgémberedett a talpam. Zihálva kifújt lélegzetem fagyott kristályokat formált orrom és arcom azon részein, amelyeket nem védett sál és szőrmekucsma. Kicsiny pónimat már régen elvesztettem, szegény pára rémülten elporzott hazafelé, amikor megszólaltak a fegyverek, bár kétséges, hogy valaha megérkezik-e.Az otthon - ha ugyan annak lehet nevezni azt a házat, amelyben oly sok éven át laktam - már nem létezett. Korábbi pompájának már csak a váza volt meg. Emlékeztem, hogy az éjszaka sötétje úgy telepedett rám, mintha újból a börtön falai között lettem volna. Elzártam az elmémet a magam mögött hagyott borzalmak elől, és megkíséreltem félretenni a félelmeimet azokkal a szívemnek kedves személyekkel kapcsolatban, akik eltűntek az életemből. Fáradt tekintetemet inkább előttem vánszorgó vezetőm sarkára szegeztem, tudva, hogy ha életben akarok maradni, akkor folyamatosan összpontosítanom kell. Ez volt az utolsó esélyem, hogy kijussak Oroszországból.Napokon át gyalogoltunk, jégen, havon és hóviharon át, korántsem tiszta, szikkadt kenyéren éltünk, és mivel nem volt mivel megnedvesíteni a szájpadlásunkat, jégdarabokat szopogattunk.Egy napon, mielőtt lement a pislákoló nap, betámolyogtunk egy barlangba, a térdem összecsuklott, és a hálától elgyengülve