"Mint vadmadár a vadonban..." [antikvár]

Már hatesztendős koromban a kétnyelvűségre [tanítottak]. Bár mind a kettő magyar volt, én nem értettem a hertelendiek nyelvét, s ők nem az én nyelvem; [folytattam] a kettős harcot a nyelvért, amelyik majd az iskolában ért véget, mert ott már az irodalmi nyelvet tanultuk beszélni. így három nyelvet beszélek magyarul. De igazán csak az anyanyelvemet, vagyis a székely nyelvet beszélem és szeretem. Magunk közt, itthon csak így beszélünk, hiába tanultam az iskolában „én is, te is, ő is", csak azt mondom „én es, te es, ő es" - „mi is, ti is, ők is" -„mü es, tü es, ők es". Akárhogy is hangzik, „mü"így beszélünk. Aki nem székely, annak nem álljól, mint ahogy rajtunk es észreveszik, és tájszólásra magyarázzák. Ez pedig nem igaz, ez egy nyelv, egy nép, mán lassan kihal, elmorzsolódik, amit én sajnálok. De tehetetlen vagyok, és annak is születtem. Pedig, ej, hányszor elhatároztam, hogy nagy leszek, okos leszek, dacolok a világgal, lerombolom, ami rossz, kipucolom a búzából a konkolyt. író leszek. Máskor meg: énekelek, [megint] máskor meg színpad lett a cél. S mindezekből semmi sem valósult meg. Lett belőlem egy fáradt öregasszony. Életem alkonyán jutott eszembe csak, mint sok másnak, lehetett volna másként is. De akaratos maradtam végig, azaz mostanig, és ki tudja, mit hoz még az idő. Egy biztos: könnyeket s elmúlt emlékeket, de igazat írok, egy szóig Nem hajtott senki, hogy írjak, magam jószántából, mások okulására.