Pinocchio kalandjai [antikvár]

Részlet a kötetből: Meggyesorrú mester fadarabot talál, amely úgy sír és nevet, mint egy kisgyerek. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer... - Egy király! - sietnek közbevágni az én kis barátaim. Pedig hát tévedtek, gyerekek," most más mesét mondok. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fatuskó. Még pedig nem holmi fényűző fajtából való, hanem amolyan egyszerű tüzifa, amilyet télen a kályhába vagy a kandallóba dobnak, hogy a szobát fűtse. Hogy történt, hogy nem, elég az hozzá, hogy ez a fadarab egy szép napon egy öreg asztalosmester házába került. Az asztalos becsületes neve Antonio mester volt. Azonban a háta mögött mindenki Meggyesorrúnak hívta, mert az orra helyes olyan fényes és bíborszínű volt, mindig, mint az érett spanyolmeggy. Antonio mester ugyancsak megörült annak a bizonyos fadarabnak, Elégedetten dörzsölgette a kezét, amint megpillantotta és jókedvűen dörmögte: - Ez a tuskó éppen kapóra jön! Asztallábat faragok belőle. Mindjárt hozzá is készülődött, hogy éles fejszéjével lehántsa a fatuskó kérgét és vékonyabbra formálja. De amikor már éppen nekidurálta magát az első fejszecsapásnak, egyszercsak megállt a karja a levegőben, mert cérnavékony hangocskát hallott, amely esdeklőn így szólt: - Ne üss rám nagyon erősen! Képzelhetitek gyerekek, hogy megrökönyödött a derék öreg Antonio mester!