Csal minden álom [antikvár]

Prológ Vér a havon. Vörössel pettyezett fehérség. Mintha szirmokkal szórták volna be. Az egyik szirom a számhoz ragadt. Éreztem, ahogy feloldódik a leheletemben, fémes édessége bevonta a nyelvemet. Fájt az arcom. Mindenem fájt. A nap pedig túlságosan élesen sütött. A fénye átszivárgott lehunyt szemhéjamon, megfeszítette az egész koponyámat. Megpróbáltam elfordítani az arcomat, de képtelen voltam rá. Az ujjaimat, lábujjaimat próbálgattam. Semmi sem mozdult. Talán a hideg vagy a tömör hótakaró miatt, vagy mert csak félig-meddig foglaltam el a testemet, mintha az egy jelmez lett volna, amit nem vettem teljesen magamra. Mozdulatlanul feküdtem tovább a fehérségen kibomló rózsákat, az egyre terjedő vörös szirmokat figyelve magam körül. Nem tudom, meddig feküdtem ott, mire valaki felemelte a kezemet. Hunyorogva néztem fel. A nap fénycsóvái elhomályosították a körvonalait. Csak a világító szemét láttam. Kócos fekete bozontját. A fényességtől pedig lüktetett a fejem.