Hogyan őriztük meg... [antikvár]

ELŐSZÓ Amikor a szervezők kiírták a pályázatot, némi aggodalommal néztek a dolgok elébe. Vajon a „legalább negyven éve házas" kitétel nem szükiti-e le túlságosan a kört? Nos, a beérkezett több mint nyolcszáz írás felüknúlt minden várakozást. A pályázók közül nem kevesen büszkén irták, hogy ők már bizony az ötvenedik, avagy a hatvanadik évfordulón is túljárnak. Egyikük például (pontos ember!) a gyémántlakodalma kapcsán így összegez: „mi is nyugovóra tértünk, együttes életünkben immáron huszonegyezer-kilencszázadik alkalommal". Gondolom, nem úgy jött rá erre, hogy vágta a centimétert, mint a katonaságnál szokás Szédítő távlat nekem, aki még csak húsz év házasságot köszönhetek feleségemnek. Igaz, öt gyermekünk megsokszorozza ezt az időtartamot, ki szoktuk számolni, hogy együttvéve mindannyian hány évesek vagyunk, és meg is ünnepeljük a kerekebb közös születésnapokat. Amikor száz évesek lettünk, hetedhét országra szóló bulit csaptunk, mostanra pedig már túl vagyunk a százötvenediken, sőt, hamarosan százhatvan leszünk. Amikor viszont a pályázatok rám eső részével birkóztam, a feltáruló időtávlatok előtt valósággal szédülés fogott el. Mint mikor valaki először száll repülőgépre, és egészen más arcát mutatja neki a világ. Örömmel láttam megilletődött gyönyörködésem tükörképét az elém kerülő írásokban. Rengetegen voltak hálásak a puszta figyelemért, amelyből időnként igen kevés jut manapság a valódi teljesítményekre, és talán túl sok a tehetségtelenség-kutató show-k hamisan éneklő bakfisaira.