Mondj búcsút a kiégésnek! [antikvár]

Előszó a magyar kiadáshoz A burnout, azaz a kiégés tárgykörében megjelenő művekben többféle megközelítéssel találkozhatunk. Az individuális megközelítés a személyiség oldaláról vizsgálja a jelenséget, a középpontba helyezve a tüneteket és a hajlamosító tényezőket. Ezek közül megemlíthetjük a helfer-szidrómát, az A típusú személyiséget, vagy a sématerápiából a „könyörtelen mércék — hiperkritikusság" sémát. Az interperszonális megközelítés a személy és a társas környezete között fennálló kapcsolati problémákra fókuszál. A szervezeti megközelítés a munkahely, a szervezet specifikumait helyezi előtérbe. A társadalmi megközelítés pedig a kiégés jelenségének szociológiai hátterére hívja fel a figyelmet. Elisabeth Lukas könyve üdítő színfolt a kiégéssel foglalkozó művek palettáján. Bátran szakít azzal a hagyománnyal, hogy leírja a kiégés tüneteit és lefolyásának szakaszait. Ugyanis nem a burnout jelenségével foglalkozik, hanem az emberrel. Azzal, hogy ki az az ember, aki képes nagy erőkkel dolgozni úgy, hogy közben nem ég ki, és azzal, hogy hogyan válhatunk mi magunk is ilyen emberré. A szemlélete is különbözik a szokásostól. Nem azt helyezi a középpontba, hogy hogyan lehetünk hatékonyabbak a munkavégzésben, vagy hogyan legyünk jobban. Éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy ezek a célok nagyon is önmagunkra, túlzottan önmagunkra irányulhatnak. Az, hogy jól vagyunk-e, érthetően rólunk szól. De a munkavégzésünk is lehet öncélú. Mintha képzeletbeli kitüntetéseket gyűjtenénk: a sikeres vezető, a megbízható kolléga, a jó munkaerő, a szerethető munkatárs címek mintha arra szolgálnának, hogy egyben tartsanak minket, mert ezek híján összeomlanánk. Ha a munkánkat arra használjuk, hogy a lelki szükségleteinket pótoljuk, a hiányainkat takargassuk, vagy • 7 •