Belső táj - Új tájak az idő és tér perspektívájában [antikvár]

Belső táj - Új tájak az idő és tér perspektívájában. Találó cím. Ha az európai képzőművészet történetét vesszük, kis túlzással úgy is leírhatjuk azt, mint állandó kísérletet annak az ellentmondásnak a feloldására, amit a tér síkban való ábrázolása jelent. A huszadik század közepéig, a perspektíva és a tér sajátosságainak tanulmányozása alapvető feladatnak számított a képzőművészetben. A festők egy része maga is végzett tudományos kutatásokat, de legalábbis késznek mutatkozott rá, hogy a tudomány eredményeit beépítse művészetébe. A legizgalmasabb kísérleteket talán a XIX. század második felében folytatták - már a képrögzítés, a fényképezés technikájának feltalálása után. Már nem a tudat által ellenőrzött látványt akarták visszaadni a vásznon, tehát azt, amit a szemnek látnia kellene. Az impresszionisták és követőik a tudós alaposságával vizsgálták a fény természetes megjelenésének formáit, a színek egymáshoz való viszonyát és változásait térben, hogy a pillanat benyomásait rögzíthessék. A XIX. század azonban nemhiába volt a tudomány százada, s így nem csak az optika fejlődött dinamikusan, de a pszichológia is, ekként egyre többen tették fel maguknak a kérdést: azt kell-e ábrázolnunk, amit mindannyian látunk: a külvilágot, vagy azt, amit csakis az egyén láthat: a lélek belső világát? Már jóval a szimbolisták előtt is akadtak, akiket hasonló kérdések foglalkoztattak, de a külső és belső tér ütköztetése jórészt mégiscsak a XIX. század tudomány-kultuszának volt a következménye. A kérdés a XX. század elejére, a képzőművészet legújabbkori robbanásának idejére sem dőlt el. A kubisták egészen újszerűen közelítették meg az alap-problémát: miként lehet térformákat sík felületre varázsolni, a futuristák pedig az időfaktort tartották izgalmasnak: az egymásutániságot, a mozgást akarták megjeleníteni. Az expresszionistákat és a szürrealistákat újra csak a lélek formái, a belső világok foglalkoztatták. Végül e század, mint annyi minden mást, az effajta kérdéseket is elsöpörte. A festészet, a zene, az irodalom atomjaira esett, irányzatok sokaságára bomlott, a művészet lényegében kikerült a közönség kontrollja alól, s ekként az általánosan megragadható problémák helyébe egyre inkább a művész személyisége lépett. így mintha a válasz is megszületett volna: nincs többé külső tér: csak belső terek sokasága van. Nincs királyi út, de van ezer és ezer látásmód és szemlélet, egyikük-másikuk akár vissza is térhet bizonyos régebbi formákhoz, míg megint mások állandóan újakat keresnek: ahány művész, annyi festészetet, annyi belső táj.