A nyelvészetről - egyes szám, első személyben II [antikvár]

Előszó Tizennyolc évvel ezelőtt, A nyelvészetről - egyes szám, első személyben cím leírásakor eszébe sem jutott a szerkesztőknek, hogy egy /-est is odaírjanak a borítóra, mintegy jelezvén, lesz ennek valamikor még folytatása is. Sikerrel jár-e majd vajon egy olyan kétszemélyes vállalkozás, amelyik „a hazai nyelvtudomány bármely intézményétől, bizottságától, társaságától független" módon, a magyar nyelvészet történetében fontos szerepet játszó kollégák önvallomásán keresztül segít hozzá a nyelvtudomány történetének megírásához? Hiszen - amiként azt az akkori Előszóban meg is fogalmaztuk - egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy a felkértek válaszolnak-e majd kérdéseinkre, „S ha igen, miként szólnak e válaszok? Hiszen mindaz, ami a mi számunkra - történelemmé formálódó - válasz, az ő számukra saját életük, sorsuk egy-egy, s nem is lényegtelen szelete ". Akkori kötetünkről tucatnyi ismertetés és bírálat jelent meg, zömükben dicsérőek, visszaigazolván céljainkat és várakozásainkat. így hát felbátorodtunk, s az első kötet után egy újabbat nyújtunk át a magyar nyelvtudomány története iránt érdeklődő olvasónak. Harmincnál több, 1946-ban vagy az előtt született magyar nyelvészt kértünk fel írásban a közreműködésre, közülük többen saját generációnk tagjaként is pályatársaink. Ebből is következik, hogy e kötet szerkesztésekor jóval kevésbé élt bennünk a gondolat, amit az egyik szerkesztő néhai professzorának szavaival - „Fiam, úgy nem mondhatom el, ahogyan volt, másképp meg minek mondjam?" - próbáltunk kifejezésre juttatni. Múlik az idő. Szerkesztési elveink tehát változatlanok ma is: a kapott szövegeket mindenféle tartalmi változtatás nélkül közöljük; rövidítést is csak egyetlen, kissé hosszúra nyúlt kézirat esetében kértünk. Azonosak a kérdéseink is, mert így szándékoztunk megteremteni egyfajta kontinuitást és tartalmi koherenciát a két kötet között. Huszonegyen vállalkoztak a munkára. Voltak, akik előbb elfogadták felkérésünket, majd később udvariasan visszakoztak. Voltak, akik nem válaszoltak felkérő levelünkre, vagy negatív választ küldtek. És sajnos többen elhunytak a kötet készítése során. Örülünk viszont annak, hogy néhány esetben olyan kollégát is megnyertünk a részvételre, akit az 1991-es kötetből joggal hiányoltak az olvasók. S mivel elveink s az alapkoncepció változatlan, úgy hisszük, hogy a Bolla Kálmán szerkesztette Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások I-II. (2005-2006)