Germinal I-III. [antikvár]

GERMINAL Zola mindig erősen köztársasági érzésű, utóbb határozottan szocialista volt; közte és a reakció közt örvény tátongott. A Rougon-Macquart-ciklus a determinizmus szellemében fogant; az ettől borzadó világnézet hivei könyveit előítélettel vették a kezükbe és legyőzhetetlen idegenkedéssel olvasták. A szociológiához való közeledése, elmélete, esztétikája elriasztotta mellőle azokat, akik a formakultuszt mindennek fölébe helyezik. Szókimondásán, bár soha se tárta olvasói elé az érzékiség képeit, megütköztek olyanok is, akiket világnézeti vagy elvi különbözőségek nem választottak el tőle. Így nem csoda, ha annak ellenére, hogy a róla legteljesebb elismeréssel nyilatkozók sorában voltak Flaubert, Paul Bourget és Vogüé is, kritikusainak többsége annál inkább kisebbítette, minél több sikerben volt része és olyan hevesen támadta, mint csak kevés írót. A hevenyészett irodalomtörténeti kézikönyvek még ma is, amikor már a Panthéonban nyugszik, igazságtalanul Ítélik meg nagyszerű munkásságát. Ezek szerint Zola csak őrülteket vagy vadállatokat fest, akik nemesebb vagy finomabb érzésekre képtelenek; dokumentumokat dolgoz fel, nem a valóságot eleveníti meg; képzelete mindent deformál, nagyit vagy torzít. Természetesen vannak Zolának magasztalói is. Georges Chenneviére, a nemrég elhunyt unanimista költő Zoláról szóló tanulmányát így végzi: „Amikor majd általánosan meg fogják érteni, mennyi ujat hozott a művészetnek, a legnagyobb regényírók közé fogják sorozni: Maupassant és Daudet fölé, akiket annyiszor kijátszottak ellene; a Goncourtok fölé, akiknek a látóköre szük; talán Balzac fölé, akinek a gyöngéi nagyon érezhetők; Flaubert mellé, aki zseninek mondta."