Áprily Lajos [antikvár]

1966 tavaszán ismerkedtem meg Áprily Lajossal. Az irodalomkritika akkoriban ritkán szólt róla, csak Győri János új adatokat tartalmazó, szeretettel megírt kismonográfiája várt kiadásra, s 1967-ben meg is jelent az Arcok és vallomások sorozatban. Magam is elhatároztam, hogy komolyan foglalkozom a nagy erdélyi lírikus költészetével: Áprily rámderülő arca édesanyám és édesapám szülőföldjének üzenetét is tolmácsolta. Ez a munkára indító két erős szál az évek folyamán egyre erősebb lett, újakkal fonódott egybe, s Erdélyt járva-vallatva egyre többet adott. Akárhogy siettem, semmit nem tudtam még felmutatni Áprily Lajosnak; 1967. augusztus 6-án meghalt. Hagyatékának nagyrészét fia, Jékely Zoltán munkára, őrzésre kölcsönadta, s ez még nagyobb feladatra, az Áprily által tervezett életrajzi regény némi pótlására is kötelezett. Nem tudok már köszönetet mondani sem Jékelynek, sem Kós Károlynak, akik csak a kéziratot olvashatták, s a kiadását várták; sem Kemény Jánosnak, Ravasz Lászlónak, Maksay Albertnek és a költő több jóbarátjának, akik Erdélyben vagy idehaza, mellémállásukkal, szóban és írásban annyi segítséget nyújtottak. De köszönetet mondok szíves közléseiért Áprily Lajos másik monográfusának. Vita Zsigmondnak, akivel 1968-ban Nagyenyeden ismerkedtem meg, és - közös témánk és célunk szolgálatában - leveleztünk. Az ő könyve 1972-ben Bukarestben megjelent. - Köszönetet mondok Áprily családjának a türelméért, s mindazoknak az értő bírálóimnak és támogatóimnak, akik lehetővé tették, hogy hosszú idő után, a költő születésének 100. évfordulója alkalmával végre leróhassam tartozásomat: átnyújthassam e könyvet, mely - úgy érzem - az említett két monográfia után is értékes forrásanyaggal lepheti meg az olvasóközönséget. Budapest, 1987. Csép Ibolya