Nappali ház 1993/1-4. [antikvár]

Nádas Péter HELEN Amikor egyszer Rusze és Giurgiu között átvonatoztunk a bolgár-román határon, egy gondosan öltözött, idősebb bolgár asszony sírni kezdett, egész felsőtestével kihajolt a nyitott ablakon, és a zsebkendőjével intett búcsút a kormos bolgár fáknak, a kopott földnek, a poros bolgár bokroknak, a forró bolgár nyárban kiégett füveknek és gyomoknak. Zokogott és ordított, nem lehetett lecsillapítani. Hányta és vetette magát a kupé szutykos ülésein. Se simogatás, se szép szó, semmivel nem segíthettünk neki. Ólomnehéz búcsú a semmitől. Egyszerre három nő vigasztalta és nyugtatta, egy román, egy francia és egy magyar. A nyelvi zűrzavar valószínűleg inkább fokozta kétségbeesett-ségének görcseit. Az lenne az ország, ahol bolgárul találok vigaszra? Németország. Nem tudom, mi az. Melyik Németország az egyesült kettő közül? S melyiket ki látta, honnan? Repülőről? A felhők résein erdőket, földeket, vizeket láthatok, és egy magányos biciklistát a semmibe vezető úton. Német lenne? Ki tudja. Innen nézve a részletek megnevezhetetle-nek. Vagy űrhajón emelkedjek még magasabbra? Akkor se tudom meghatározni, hogy hol ér véget az egyik ország, s a másik hol kezdődik el. Csupán azt tudom mondani, hogy az országok vastag, vörös csíkokkal jelzett határait az elménkbe vésve visszük mindenüvé magunkkal. Szigorú iskolamesterek verik belénk, hogy mit hol keressünk, és hadseregek, vámosok, térképészek, államelnökök, határőrök, királyok és történészek vigyázzák a határok szent képzetét. Egy életen át a legszilárdabb meggyőződéssel mutatunk rá a semmire. Még a saját nyelvemről is csak akkor tudok valamit mondani, ha két nyelv között a senkiföldjére lépek. Ha elhagytam a sajátomat, ha visszané- zek. Olyan súlyos fogalmakat, mint ország és haza, se boldogság, se öröm, se himnusz, se rajongás, se aláaknázott határvonal, se a saját nyelv nem írhat körül. Inkább a fenyegetettség, a bánat, a boldogtalanság, a búcsú, a kétség, a válás és a hallgatás. Miközben döcögtünk a vonattal a senkiföldjén, ennek az idősebb bolgár asszonynak a viselkedését nem találhattam se nevetségesnek, se túlzottan dramatikusnak, hiszen jól emlékezhettem még arra is, hogy tizenkét évvel a második világháború befejezése után, tizenöt évesen, miként léptem át az egyik Németország határán. Bad Sclinndau, ez állt a táblán. Biztosan jobban esett volna, ha ezekkel az átkozott gót betűkkel Bad Schatide^ állt volna ott. Mert bizony fel voltam készülve rá, hogy a saját bőrömön kell majd átélnem mindazokat a szégyenteljes borzalmakat, amelyeket akkoriban ez a puszta szó jelentett. Nekem Németország a rémtettek emblémája volt. Sütött a nap. Se nácik ordítozása, se bombatalálat. Csupán egy csinos, régi, vörös muskátlikkal gazdagon díszített állomás, s mögötte, a roppant sárga homoksziklák alatt, csöndesen folydogált az Elba. Muskátlik, sárga, fák, folyó. Csupa olyan dolog, melyek az elképzeléseinktől, a várakozásainktól és az előítéleteinktől nem hagyják magukat megzavarni. Ez a mi szerencsénk. Olykor úgy tűnik nekem, hogy Németország sokkal nagyobb annál, minthogy kitölthetném mindazokkal az élményeimmel és ismereteimmel, amelyeket azóta szereztem. Máskor meg éppen ellenkezőleg, mintha ismereteim és élményeim magát az ország nevét is alámosnák vagy elsodornák. S valami hasonló történik az emberekkel is. Semmi kétség, hogy csak vele vagy vele találkozhatom, s mindenki alámerül és eltűnik, aki kívül reked 1. Szó szerint: Szégyenfürdö. 2. Beszédemben, amelyet a „Reden über Deutsctiland" című sorozat keretében 1992. november 29-én mondtam el a müncheni Kammerspíelében, alaposan felhasználom Lou-is Dumont L'ideologie aUemande - France-Allemagne et refour (Éditions Galllmard, Paris, 1991) című könyvének elemzéseit. Dumont ebben a könyvében idézi, illetve interpretálja (im. 55. p.) Rorty véleményét. Dumont könyve már csak azért is érdekes lehet nekünk, magyaroknak, mert sok ponton érintkezik Bibó István gondolataival, bár nem hiszem, hogy ismerné Bibó müveit. 3. Bibó István: Válogatott tanulmányok, Magvető, Budapest, 1986; I. 388. p.). 4. Az első porosz király megkoronázásának évfordulóján (1701), 1871. január 18-án proklamálják francia földön a német birodalmat. Az ünnepélyes aktusról már akkor is sokan úgy vélekednek, hogy ez valójában nem más, mint „a kisnémet Nagyporoszország" megalkotásának elkeseredett kísérlete. Hetvenkét év múltán, 1943. január 31-én, Paulus tábornagy Sztálingrádnál bejelenti a 6. német hadsereg kapitulációját: 146 ezer halott, 90 ezer hadifogoly. 5. Hja Ehrenburg A neme/(Szikra, Budapest, 1945; 26 p.) című röpirata a fronton harcoló szovjet katonák számára készült. Gondolhatnánk, hogy Ehrenburg vérgőzös németel-lenessége ma már a múlté. Engem Is meglepett, hogy nem így van. Azokban a napokban, amikor ezt a beszédet írtam,