Magyar lirikusok [antikvár]

Azt tanítják, hogy a művésznek a közönségesnél hatalmasabb az érzék-szervezete: nemcsak a nagyság iránt van finomultabb érzékenysége, hanem az aprólékos differenciákra is. Mint maga az érzékek működése ép úgy fejlődést mutat a költői érzék is: érzékenysége egyre finomul, a külső és belső élményre való reszonálása egyre pontosabb, őszintébb, kifejezőbb. Tudjuk, hogy az egyes testi érzékszervek érzékenysége sem fejlődik egyenlő mértékben, egymással lépést tartva; különböznek a kifejlett érzékorganizáció egyes érzékei is érzékenységük foka szempontjából. Azt is a mindennapos tapasztalat mutatja, hogy viszont a kifejlett organizmusok is számtalan megkülönböztetőt adnak az emberre; gondoljunk a lelkiek közül az emlékezetre, amelynek emitt a hang, amott a forma, másutt a szín iránt van erősebb fogékonysága. Különbségnek kell lennie tehát a költői érzék fejlődésének egyes stádiumai között is, a kifejlődött költői érzékek között is. Ez a különbség elsősorban a költői szemlélet terén állapítható meg: így teszem Berzsenyinél, aki csak sablonos szentimentális képek hazug elgondolásait látja még a balatoni szépségek helyén is, amíg egyszer rá nem ébred azoknak a matthisonin túli, és ép azért igazi, pompájára. De megvan ez a fejlődés az egyetlen művészet-ihletőknek, az érzésnek a terén is: megvan nemcsak abban, hogy a tanult érzéseket legyűri, kiszorítja az egyéni érzés, hanem ennek az érzésnek a terjedelmében is. Goethe erre mutatott rá, amikor Eckermannt figyelmeztette, hogy «amíg az ember csupán egy-két subjectiv érzését adja, addig nem költő; de amint a világot magába tudja olvasztani és ki tudja fejezni, költő a neve.» Azaz az érzésnek intensitása és extensitása egyaránt fejlődik: erőben el kell érnie az egyéni uralkodásának lépcsőjére, - enélkül senkit poétának nem mondhatunk. Az extensitás már a kifejlett poéták értékmérő szempontja: rangot állapít meg a napilapok és vidéki ünnepségek kedvelt virágénekesei és a világirodalmi értékké emelkedő költők között, a bájos dal és az igazi költői alkotás között. Ámde az érzés ereje és gazdasága csak művészi köntösben válik művészi értékké; a megnyilatkozás művészetét sem ez, sem az nem hozza magával, ahogy nem hozta meg Komjáthy Jenőnél, - az érzés ereje nélkül azonban művészi forma elképzelhetetlen. A kifejezés művészete, a szóé és formáé, nincs az érzésben megadva, - az út, amin a költő eljut hozzá, épúgy egyénenként más és más, mint ahogy a kifejezés maga sem egy, egy normaként előírható. Van, aki rövid tapogatózás után csodaként ébred a saját hangjára, - így történt Ady Endrével; de van olyan is, aki próbát próbával vált fel és csak hosszas fejlődés után jut el a maga igazi szavához. Segítheti és megkötheti, haladását könnyítheti és nehezítheti egyaránt minden, ami a költőre hat: korviszonyok, elődök, kortársak, olvasmányai és élete körülményei. Van úgy, hogy a fejlődésnek semmi gátja sincs, a művész mégis kielégül valami játékos, eltanult, nem vérével lüktető produktivitásban. Voltak poéták, akik sohasem találták meg az igazán nekik termett hangszert, voltak, akik csak hosszú találgatás után. A költői érzék kifejlődése nem egyenlő, minden költő fejlődése tanulságos egyéni fejlődés.