A harmadik úton [antikvár]

Töprengés a népiségről - Kodály Zoltán nyomán A XX. századi magyar szellemiség alaposabb megértéséhez nélkülözhetetlen, hogy a művészetek népiségének kérdését az eddigi felfogásoktól eltérő módon is vizsgáljuk. E rövid cikk nem vállalkozhat alapos elemzésre, csupán a monográfiát igénylő téma megvitatásához szeretne néhány töredékes gondolattal hozzájárulni. Kiindulópontom Kodály Zoltán Néprajz és zenetörténet című Írásának zárógondolata: „Nemcsak zeneéletünk: egész kultúránk két, egymással alig összefüggő külön világra szakad. Egyfelől az idegenből kölcsönzött, fordított, onnan gyarapodó magaskultúra, másfelől a hagyományban gyökerező népkultúra. Egyik a másikról nem igen akar tudni. Ámde igazi élet csak a kettő egyesüléséből terem. Szerencsés fejlődésü országokban a magaskultúra a népkultúra egyenes folytatása. Ettől már elkéstünk. A népkultúra felnövekedését nem volt, nem lehetett türelmünk megvárni. A sebtiben behozott idegen kultúra azonban nem tudott eggyé válni a más gyökérből nőtt népkultúrával. Pedig mégis erre kell törekednünk. [ ] Csak úgy lehet tenné-keny az idegenből kölcsönzött magaskultúra, ha gyökeret tud verni a népkultúrában. Majd ha lassankint eltűnik minden ellentét a magyar hagyomány és a külföldi gyökerű kulturális intézményeink közt, ha ezek a hagyományra támaszkodva igyekeznek azt a maga növése irányában továbbfejleszteni: valamikor mégis valósággá válik, ami ma még csak kevesek elképzelésében él: a szerves, egységes magyar kultúra."' Az így értelmezett népiség tehát fel akarja számolni kelet-közép-európai megkésettségünket, s meg akarja végre teremteni az egységes 1 Kodály Zoltán: Néprajz és zenetörténet = K. Z.:A zene mindenkié, Budapest, 1975,91-92.