Anasztázia [antikvár]

1. fejezet „Anasztázia? Ó, megvoltak az erényei, azt meg kell hagyni! Isten nyelvérzéket és jó hallást adott neki, de aztán mit kezdett velük? Arra használta, hogy kigúnyoljon másokat. Az egyik herceg, aki néha csatlakozott hozzánk a cári hajó, a Standard fedélzetén, selypített szegény, és számtalanszor hallottam, amint Anasztázia a háta mögött kifigurázza." Az orosz cári birodalom múltját és jövőjét szállító vonat sárgásszürke fenyők alkotta tájból bukkant elő. Szibéria tavasszal: a napfényben csillogó jégfoltok, a hatalmas és lehangoló üresség, néhány legelésző ló, egy beomlott kunyhó kéményéből előkígyózó, elmosódó füstpamacs. A közömbös szemlélő számára semmi figyelemre méltó nem akadt ezen a vonaton: sehol egy zászló, a mozdonyon nem volt koszorú, a kocsikon sem látszott különösebb luxus. Ahogy továbbhaladt, fehér gőzcsík maradt utána a levegőben. Miután ez szétoszlott, semmi nem vette át a helyét. Amint a vonat lassítani kezdett, az ablak mellett szunyókáló Anasztázia hunyorogva kinyitotta a szemét. A kanyarban meglátta a szomorú városkát, a hideg kék ég és a sötétlő fenyőerdő pusztaságát. - Nos, itt volnánk - állapította meg. - Céklaországban. A dadájuk, Szofja Karlova szigorú pillantást vetett rá, mintha szellentett volna valami unalmas ceremónián - ezt a merész tettet amúgy nemegyszer sikerült is véghezvinnie. Senki más nem vett róla tudomást. Jemmy felugrott az ölébe, ő pedig megsimogatta. Jemmy Tatjánáé volt ugyan, de nagyon ragaszkodott őhozzá, mint