Liget 1988. Ősz-tél [antikvár]

Beköszöntő Milyen jó volna most olyasféle büszkeséggel, boldog öntudattal megszólalni, mint például Bajza József az Athenaeum indulásakor. Hozzá hasonlóan előrenézni a jövőbe és otthonosan, a birtokos magabiztosságával látni az idővégtelent: hogy immár van ott kiküzdött, megérdemelt helyünk. Mondanám a szavait, elragadtatottan próbálnám azokat a mozdulatokat — „Alig lehet ember szebb viszonyban embertársaival, mint vannak azok, akik az időszaki iratokat, ezeket a szellemi közlekedés léghajóit kormányozzák" —, és kételkedés nélkül hirdetném, hogy lapunknak „éppen az leend kitűzött célja, hogy a léleknek nemesebb és hasznosabb táplálékot nyújtson". Mondanám és próbálnám, ahogyan Bajza, ahogyan Kazinczy és Arany, Ignotus és a többiek, akik elfogódottan, lámpalázzal ajánlották induló lapjukat az olvasók figyelmébe. Mámorosak voltak, tudom, de ezerszer is elmormolták a leírt szavakat — milyen mérhetetlenül jelentősek a gondolat- és felkiáltójelek! Minden sors-döntő, mert lapot indítani óriási tett, hatalmas lehetőség. Vöröslött a fülük, kiszáradt a szájuk, szemükben üdvözült eszelősség, de józan, sőt ravasz fény is: a kiválasztottak leleményessége. Arany János szerényen csak másodjára szólal meg a Koszorúban. Maga elé tolja Gróf Mikró Imrét, hadd méltassa a címet, a lap törekvéseit, ígérjen, lelkesítsen, újjongjon, a szerkesztő csupán megtoldja a „föntebbi"t, mondván, hogy abban „nem csak dicséret, hanem annak kiérdemlésére való buzdítás, nem puszta remény, de megváró bizalom, nem annyira díj, mint kötelezés foglaltatik". Lobogás és józan erő vezérli, mikor a magyar szűkösségből is „hasznot húz", s megmagyarázza: a lap „egyszerű alak"ja arra való, hogy minden figyelem s követelés fokozott mértékben a bensőre irányuljon". Az első világháború utáni műhely-beharangozásokban megszaporodik a visszatekintés és a rettenet, a mentegetődzés és a védekezés. De akkor is, a második világháború küszöbén is, mindig, a friss lapok programjában érzékelhető a műhelyteremtés eufóriája; az összecsengő gondolatok, akaratok, a közös megnyilatkozás szerelmes gyönyörűsége röptetik a mondatokat. A történelem- és kultúra-formálás felelősségteljes gesztusai közben bizonyára érezték, hogy azért ez móka is. A komolyság mellett talán megfértek a komolykodás ördögfiai — de öniróniát nem találok a beköszöntőkben. „A szólástehetség felséges adományáéval pompásan éltek. Mi talán bátortalanabbul indítjuk a Ligetet? Nem, dehogy. És ha szemérmesen rejtegetnénk is, az öröm, a régi lelkesedés, az elődöktől örökölt hit és játékszenvedély úgyis megmutatja magát. Miért sóvárgok hát Bajza magabiztosságára? Mindenekelőtt azért, mert a repdeső örömöt évtizedek kudarcainak súlya nyomja. Az ember lelke tükrében kutakodik és bíztatja magát: most sincs későn. Nekiindul — mintha sohasem tör-