Nagy kérdések útján/Istenhit és istentagadás [antikvár]

Borzasztó dolog látni, miként bolyong és tapogatózik nagyon sok ember az élet legmélyebb kérdései körül s mily kevés jut el közülük legalább a viszonylagos tisztánlátásig. Fájdalmas látvány ez a vergődés, egyfelől ez a tehetetlen és vigasztalan ide-odakapkodás, másfelől a belenyugvás az elintézetlenülhagyásba, a megfeneklés a kétely zátonyai közt, a tanácstalan rámeredés a nagy kérdések örök szfinkszeire. S kétszeresen fájdalmas aztán ennek a világnézeti sehovátartozásnak gyászos hatásait is látni erkölcsi, társadalmi és nemzeti életünk terén. Erő helyett céltudatosság, világosan kitűzött s egységesen akart feladatok szétfolyás, jelszópolitika, visszaélés a kereszténység nagy igéivel, önzés, értelmetlenség, széthúzás és összeveszés. Hallgathat-e ilyenkor az, akinek - úgy érzi - mondanivalója van? Akinek lelkében mint egy nyugodt, mozdulatlan világosság ragyog a hit s a tudat, hogy mindez máskép is lehetne, ha csak az emberek felismernék a nagy kérdések megoldásának útját s elfogulatlanul, oktalan húzódozás és gyűlölet nélkül rálépnének a megoldásnak erre az útjára? Vagy talán azért hallgassunk, mert lesznek, akik félreértik szavunkat? Az élet legnagyobb problémáit bolygatnunk talán azért nem szabad, mert a helyes válasz, amelyet ez a bolygatás eredményezhet, előreláthatólag nem lesz a divatos elmosódottság és semmitmondás válasza? Vagy mert az a sekélyes világfelfogás, amelyet nem utolsó helyen egy célzatos ujságirodalom és pánszemita behatások alatt elfejlődött társadalmi élet tett meglehetősen általánossá, eleve pereátot kiált minden komolyan keresztény megoldásra?