Az ember, a nyelv és a világ [antikvár]

Prológus (motívumok és célkitűzések) Számos dolgozatot írtam a (nyelvtani) fokozásról, a melléknév fokozásának {lat comparatio) kérdéseiről (vő. például Székely 1973, 1998, 2000, 2001, 2007). A jelen értekezés megírásához is két kérdés szolgáltatta az egyik motívumot: 1. Mi a fokozás? 2. Miért tud a két-, két és fél éves gyermek fokozni? Később kezembe került Rott Pál „Kacagó biológia" című könyve (2001), és felkeltette a figyelmemet a szerzőnek az a - talán tréfásnak szánt - megjegyzése, amely szerint az emberi gondolkodás alapja az antonímák felismerése, és az emberi gondolkodás lényege tulajdonképpen az ellentétpárokban történő gondolkodás. Keresni kezdtem az összefüggéseket a fokozás és az antonímia között. Váratlanul egészen messzire, számomra „idegen vizeknek" tűnő területekre keveredtem. Gondolataimat egy viszonylag terjedelmesebb dolgozatban fogalmaztam meg (Székely 2011a). Ebben az értekezésben így írtam célkitűzéseimről: „A phaisztoszi korongba rótt szöveg tartalma a nyelvészet, a régészet, a történelem nagy rejtélyei közé tartozik. Németh Gyula szerint eddig még nem született meg a szöveg megnyugtató értelmezése, és megfejtése valószínűleg nem is lehetséges. „A megfejtési kísérletek áttekintése mégsem fölösleges." - írja Németh - „A tudománytalan próbálkozások, bár bosszantók, néha határozottan szórakoztatók, a szakmailag megalapozott (ám sikertelen) munkákból pedig módszertanilag okulhaüink" (2002: 46). Egy Montaigne-től származó szállóige szerint „A világ ezer olyan kérdés körül csatároz, melyekben az argumentumok és ellenargumentumok egyaránt hamisak". Némethtől eltérően, aki „megbocsátóan" viszonyul az eleve kudarcra ítélt megoldási kísérletekhez, - legalábbis ismereteim szerint - Montaigne nem keres mentséget a hamis érvekre és ellenérvekre. Pedig elég gyakran kiderült a történelem folyamán, hogy egy álláspont, amelyet korábban hamisnak tekintettek, 7