Medardo Rosso [antikvár]

Zólyom Franciska A szobrászat mint abszolút látás Medardo Rosso alkotásaiban a mozgás, a változás és az illékony impresszió kifejezésére törekedett és a szobrászatban elsőként számolt le radikálisan a zárt forma-ábrázolással. Mindvégig a tér és az alak egységéből indult ki, ezért nem meglepő, hiogy a későbbiekben az olasz futuristák méltatták elsőként művészetét.' Munkásságát azonban a mai napig kevesen ismerik, ami részben annak tudható be, hogy az ouvre viszonylag kevés, alig 45 motívumot ölel fel. Művei értékelését megnehezíti az is, hogy a művész halála után számtalan másolat készült (részben az eredeti gipsz-mintákról, ám sokszor magukról a viasz- és bronzszobrokról is), melyek csak csökkent mértékben hordozzák az eredeti, kifinomult megmunkálás nyomait." Kérdéses az is, hogy szobrainak mai bemutatásmódja eleget tesz-e aprólékosan kidolgozott elméletének, melyben pontosan meghatározta egy-egy mű felállításának, megvilágításának, illetve más alkotásokkal való társításának mikéntjét.' Fontos szerepet játszik végül az a tény, hogy Rosso munkásságát már kortársai is Auguste Rodin művészetéhez mérve próbálták értelmezni. A kezdeti barátság, majd 1898-tól a két alkotó közötti versengés, Rodin hírnevét csak duzzasztotta. Rossót általában a párizsi századvég szelleme által befolyásolt impresszionista szobrászként tartják számon, minek következtében az őt ért korai hatások, mint például a lombard Scapigliatura' mozgalom, a realizmus, a naturalizmus, valamint a pozitivista gondolkodás jelentősége ritkábban nyer említést. Tagadhatatlan, hogy a bohém művészvilág, mely a 19. század második felében végbemenő szekularizáció hatására alakult ki=, a francia fővárosban volt a legszínesebb, így bizonyára Rossóra is fontos hatással volt. írásai, fennmaradt levelei és az 1880-as évek elején készült szobrai ugyanakkor arra engednek következtetni, hogy Párizsba már egy kiforrott, egyéni szobrászati programmal érkezett. A műkritikusok szemlélete - a szobrászat helyzete a 19. század végén Az olasz művész gondolkozása, aki a görög és a római szobrászat alkotásait „papírnehezékeknek" csúfolta, a 19. század második felében folytatott művészeti vita összefüggésében értelmezhető. A romantika mellett a század közepétől két egymással ellentétes irányzat dominált: egyfelől a Winckelmann féle 18. századi eszme követői, akik az idealizáló, klasszikus művészetet tekintették mérvadónak és a kanonizált akadémikus képzés® mellett szavaztak, másfelől az úgynevezett „modernisták", akik saját korukat vizsgálták, és annak realista ábrázolására törekedtek. Ez utóbbi tendencia a festészetben már a 19. század közepe táján', a szobrászatban csak valamivel később, a század utolsó két évtizedében jelentkezik." Rosso anti-klasszicista nézete érthető, hiszen számára ez a múltból kiinduló szemléletmód