Székely Aladár [antikvár]

1977-ben a Műcsarnokban megrendezett Székely Aladár-fényképkiállítást egy frissen végzett muzeológus nyithatta meg. A nagy megtiszteltetés hatása alatt fogalmazódott meg benne a szándék, hogy egyszer kötetbe gyűjti az írók és művészek barátjának legszebb felvételeit, méltó emléket állítva egy nem mindennapi emberi-művészi teljesítménynek. Azóta 26 év telt el. Székely fotói a legtöbb irodalomtörténeti mű elmaradhatatlan kellékeiként jelentek meg. Nélkülük nem nézne szemünkbe ismerősként Ady Endre, Csinszka és az Édes, nem bírnánk Babits tüzes prófétai tekintetét, Kaffka Margit szuggesztív pillantását, az ifjú Móricz Zsigmond félszegen álló telt alakját. Képei lassanként feltámadnak, s mint a művész életében oly sokszor, átlépik az országhatárt, és megmérettetnek a külföldi pályatársak legjobbjaival. Egyre megalapozottabban remélhetjük hogy hamarosan felfedezi talán a művelt külvilág is, miszerint egy távoli alföldi kisvárosból induló magyar fényképész tehetsége, tanulmányai és ismeretei révén, továbbá a különböző hatások integrálásának eredményeként meghaladta saját mestereit, és a legnagyobbak táborához csatlakozva az európai fotóművészet élvonalába emelkedett. A terv megvalósítását nem kevésbé inspirálta az a tény, hogy bár Székely szerepét a modem magyar fotóművészet megteremtésében kortársai egy értelműen úttörő jelentőségűnek nevezték. Jelentősebb publikáció Dávid Katalin 1968-ban megjelent kis kötetén túl mindmáig nem született róla.