A Mirrén titka (dedikált példány) [antikvár]

TÁRSA ^s^ Nem zuhant le mindjárt a nyeregből. Tenyerét görcsösen a torkára tapasztotta, vér csordult elő az ujjai közül. Izmai belefeszültek a fájdalomba. - Tarsa, hé! - ugratott mellé a fekete köpenyes, aki Mortinfern grófság ezüst koponyás lobogóját tartotta a kezében. - Hallod a szavam, Bagya falusi Tarsa? A haldokló szaggatottan hörgött, karja élettelenül hullott az ölébe. Álla alatt, ahol a nyílvessző átütötte a nyakát, fekete lyuk tátongott. -Miért ? - vinnyogta kínban. - Miért lőttek ? Messze volt még a fa ! Nem érdemeltem ezt A zászlóvivő felnézett. Látta, hogy ha pár lépésnyire is, de maguk mögött hagyták az őrfát. Ijedten hordozta körbe a tekintetét. A terebélyes csertölgy Héjahant határát jelezte, ott kezdődött a halál jeges leheletét árasztó, nappal is sötétbe burkolózó Mirrén-rengeteg. A zászlós riadtan kémlelte az erdőt. Fakó árnyak siklottak a fák között. Előrehajolt, megragadta a másik ló kantárját. - Vissza kell mennünk a többiekhez, itt gyilkosok lesnek ránk. Túlságosan is előresiettél, Tarsa. - Messze volt még a tölgy - nyögte a sebzett lovas. - Láttam - De praestigiis daemonum .* - sóhajtotta keserűen a zászlós. -Gyere, induljunk! Megfordította és rövid vezényszavakkal ügetésre fogta a méneket. Körös-körül mezei pipacstenger hullámzott. A megvadult augusztusi A démonok szemfényvesztései (latin).